Az első macskás versek egyike, a Pangur Bán tele van érzelemmel

A Pangur Bán egy óír költemény, amelyet egy ír szerzetes költött a macskájáról valamikor a 9. században a reichenaui kolostorban, vagy legalábbis annak közelében, a mai Németország területén. Pangur Bán a cica neve, az alkotó pedig nyolc, egyenként négysoros versszakban hasonlítja össze a bajuszos jószág önfeledt vadászatát a saját tudományos törekvéseivel. A művet, az egyetlen kéziratot jelenleg a Lavanttalban található Szent Pál apátságban őrzik.

Az eredeti nyelven írt verset, és az angolra lefordított verziót is itt olvashatod el, a továbbiakban pedig egy sutácska magyar verziót is közlünk, amely bár nem adja vissza az eredeti alkotás nagyszerűségét, arra jó, hogy legyen némi elképzelésünk a vers tartalmáról. A továbbiakban a Pangur Bán című verset, és a kora középkori írek macskákhoz való hozzáállását Cherry Gilchrest szerző nagyszerű cikke alapján elemezzük. És még véletlenül sem irodalomórás stílusban!

Egy fehér, bolyhos egerész

Akkoriban az értelmiségiek, kiemeltképpen az írek sokat utaztak, amely nem csak tudásszomjuk csillapítása, az ismeretlen felfedezése miatt alakult így; szerencsés volt ugyanis elkerülniük a vikingek kegyetlen portyázásait. Ezért alakult úgy, hogy bár a mű ír ember tollából szökkent szárba, de a reichenaui kolostor falai között, amely a középkor egyik fontos szellemi központja volt. Ahogy az ír tudományosság hírneve nőtt, gyakran hívták meg a nemzet tanárait és gondolkodóit, hogy csatlakozzanak a királyi és arisztokrata udvarokban és nagy kolostorokban létesített iskolák tanulóközpontjaihoz. A Pangur Bánt megíró szerzetes jegyzetfüzete azt mutatja, hogy különféle klasszikus és teológiai szövegeken is dolgozott.

A kedves vers egy olyan különleges éjjelen játszódik, ahol az alkotó és macskája is annak hódolhat, amit a legjobban szeret: az írásnak és az egerészetnek. A „Bán” jelentése fehér, a „Pangur” szó pedig feltehetően a kallózás megfelelője, amely a gyapjúszövetkészítés egyik lépése. Az anyagot megtisztítják, hogy eltávolítsák belőle a lanolint és a szennyeződéseket, valamint nagy mennyiségű rázúduló vízzel összetömörítik, ezáltal vízhatlanná téve. Ebből kifolyólag tehát arra következtethetünk, hogy Pangur Bán egy fehér színű, puha szőrű kandúr macska volt. (Az ivarára az angol szöveg utal a „he” hímnemű személyes névmással.)

Így szól a Pangur Bán

Mint mondtuk, a magyar fordításunk messze áll a tökéletestől, de arra megfelelő, hogy átérezzük azt a bensőséges hangulatot, amelyet áraszt.

Én és Pangur Bán, a macskám,
Azonos feladatot végzünk;
Az ő öröme az egérvadászat,
Az enyém az egész éjszakás szóvadászat.

Sokkal jobb, mint az emberek dicsérete,
Egy könyvvel és tollal ülni;
Pangur nem neheztel rám,
Ő is gyakorolja egyszerű képességét.

Vidám feladat látni,
Hogy milyen örömmel végezzük munkáinkat,
Amikor otthon ülünk és rájövünk,
Hogy szórakoztatjuk magunkat.

Gyakran téved az egér
A hős Pangur útjába;
Gyakran éles gondolatom
Értelmet nyer ötleteim hálójában.

A falnak veti tekintetét
Teljes és vad és éles és ravasz;
A tudás falával szemben
Mind a kis bölcsességemet kipróbálom.

Amikor az egér kilép az odújából,
Ó, milyen boldog akkor Pangur!
Ó, milyen boldogságot élek át,
Amikor megoldom szeretett kétségeimet!

Így békében végezzük a feladatunkat,
Pangur Bán, a macskám, és én;
Művészetünkben megtaláljuk boldogságunkat,
Nekem az enyém, neki az övé.

Mindennapi gyakorlás tökéletessé tette
Pangurt a szakmájában;
Nappal és éjjel bölcsességre teszek szert,
A sötétséget fénybe fordítva.

Egy jól doromboló, tehetséges egerész másfél tehenet ért

A kora középkori Írországban a macskákat nemcsak tisztelt társként értékelték, hanem a háztartás hasznos tagjaiként is. Tulajdonképpen még jogi státuszt is kaptak; a házi macskák magas pozíciójú tulajdonnak számítottak, főként az elit birtokolta őket. Törvények egész sora, a Catslechtae („Macskaszakasz”) vázolta fel az emberek tulajdonában lévő macska ellopásáért, megsebesítéséért vagy megöléséért járó bírságokat. A büntetések a szóban forgó macska adottságaitól függően eltérőek voltak. Például egy macska három tehenet ért, ha képes volt dorombolni, és a gazdája házát, gabonaraktárát és kemencéjét egerektől mentesen tudta tartani. De ennek csak a felét, ha egyedül a dorombolásban volt jó.

A régi ír törvényekben az „Ameone” erős, nyávogó macskát jelentett. Az „Aicrúipnei” szintén erős macska, de ereje a mancsában rejlett. A „Breonei” nőstény macska, amely dorombol és véd. Annál nagyobb az értéke, minél hangosabban dorombol. A „Meone” a kamrában dolgozó macska, amely az ételért felelt. Értéke két tehén, ha jó a munkájában, egy tehén, ha kevésbé tehetséges. Az „Abaircne” nők macskáját jelölte, míg a „Folum” olyan macska, amely terel és a tehenekkel él az istállójukban. És végül, de nem utolsósorban a „Rincne”, amely a gyerekek macskáját takarta.

A macskákat Nagy-Britanniában is nagyra értékelték. Ismert tény, hogy számos szerzetesnek és remetenőnek is engedték, hogy társként macskát tartson, bár szigorúan figyelmezették őket, hogy ne ragaszkodjanak túlságosan az állathoz. (Erős kétségeink vannak afelől, hogy ezt be is tartották…) Az exeteri katedrálisban a látogatók megtekinthetik a középkori macskalyukat is. Az ajtó, melybe a lyukat vágták, a híres csillagászati órához vezetett, amelynek kötelei minden bizonnyal be lehetettek zsírozva, amely így vonzotta a kártevőket. Ezért fontos volt, hogy a katedrális egerésze be tudjon jutni az órához, és ott le tudja vadászni a rágcsálókat. A székesegyház feljegyzései szerint 1305 és 1467 között a macska és tartója körülbelül heti egy pennyt kapott, azért, hogy élelmet biztosítsanak a cicának.