Én öltem meg az állatom? Az eutanázia súlyos kérdésköre – dr. Kajó Cecília írása

Picit messzebbről indítva, ha emberi párhuzamot akarunk vonni a témánkkal, akkor először meg kell ismerkednünk a humán eutanázia passzív és aktív fogalmával. Talán kevéssé közismert, de Magyarországon az eutanázia passzív fajtája bizonyos feltételek megléte esetén engedélyezett. Ez alatt azt értjük rendkívül leegyszerűsítve, hogy életmentő-életfenntartó kezelésekről (tehát tipikusan pl. újraélesztő beavatkozásokról) előzetesen, okiratba foglalt módon lemondhat az ember a jövőjét érintő események kapcsán. Az ilyen okirat elkészítéséhez ügyvéd vagy közjegyző segítségére van szükségünk.

Az eutanázia aktív fajtája, vagyis hogy valaki tevőlegesen, például valamilyen eszközzel vagy szerrel vagy fizikai erővel a haldokló kérésére előidézi a halált. Tilalmazott kérés és a büntetőjog is szigorúan szankcionálja, aki ilyen kérésnek engedelmeskedik. Annak, hogy még erejünk teljében, egészségesen vagy már kevésbé, de mégis cselekvőképesen átgondoljuk, hogy mi legyen velünk egy kiszolgáltatott helyzetben, jogilag az emberi méltósághoz van köze. Az emberi méltóság egyik részjogosítványa az önrendelkezési jog. Ezt témánknál a már említett aktív és passzív eutanázia elhatárolása és tartalommal való kitöltése adja meg és konkretizálja.

Létezik-e állati méltóság és ahhoz tapadhat-e önrendelkezési jog?

Az állatok, ahogyan azt már sokszor elmondtuk, a polgári jog szempontjából nem dolgok, „csak” a dolgokra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni rájuk azzal, hogy kiegészítjük azokat az állatvédelmi szabályozással. Vagyis a jó gazda gondosságába beletartozik többek között az állat állatjólétileg és állatjóllétileg (a kettő nem azonos fogalom!) megfelelő, színvonalas tartása. Illetve ennek a szabadsága és egyben terhe, hogy tulajdonosként dönthetünk élet és halál uraként, hogy amikor a jog is engedélyezi, éljünk az eutanázia választásával. Az „elromlott állatot” tehát nem kidobjuk a szemétdombra, mint a törött lábú széket, hanem törekszünk „megjavítására”. Ha a javítás nem lehetséges, akkor pedig a méltó távozásáról gondoskodunk.

Az állat meggyógyítására való törekvés kötelezettség

Ez a megközelítés tehát meglehetősen távol áll a hagyományos dologfogalomtól, hiszen az elromlott eszközeink, használati tárgyaink kontrollált megsemmisítésére semmi nem kötelez minket (most a környezetvédelmi megfontolásokat a veszélyes hulladékoknál például nyilván nem értjük ide). Bizonyos egészségügyi indikációk esetén az „állat megjavítása vagy elengedése” ráadásul nem jog, hanem kötelezettség, és ha a súlyos állapotú, menthetetlen beteg állatunkat szenvedni hagyjuk, azzal megvalósíthatjuk az állatkínzás bűncselekményét.

Gyakorlati tény, hogy ha itt hibázunk, az esetek többségében csak utólagos felelősségre vonásról lehet szó, amely az állat szenvedésmentes életét nyilvánvalóan már nem adja vissza. Nincs ugyanis a jogrendszer által megfogalmazott és intézményesített, előzetes vagy folyamatba épített kontroll vagy valamifajta beavatkozási és rákényszerítési hatósági lehetőség (mint az embergyermekeknél a gyermekvédelmi intézményrendszer). Hacsak nem jelzi valaki, hogy valahol egy súlyos mulasztáson alapuló állatkínzás zajlik éppen, az állat szenvedések közepette pusztul el.

Az állatról a gazdi hasonlóképpen gondoskodik, mint szülő a gyermekről 

Az állat ebből a szempontból a jog szemében tehát kicsit olyan, mint a kiskorú gyermek. A fontos döntéseket az állat életében helyette más, egy jogképes és cselekvőképes személy hozza meg. Mindezt azzal a jelentős eltéréssel, hogy nyilvánvalóan az állat a saját akaratát nem tudja kifejezni. Maximum viselkedéséből következtethetünk rá laikusként (a szakemberek pedig a tudományos eredményekre alapozva nagy valószínűséggel meg tudják állapítani, hogy aktuális állapota milyen viszonyban áll és összeegyeztethető-e a minőségi élettel). Fontos különbség, ha kiskorú gyermekhez hasonlítjuk a családi kedvencként tartott állat jogi státuszát, hogy nincsen valamifajta „állati gyámhatóság”, amely az állat és a tulajdonosa (egyben kvázi törvényes képviselője) érdekellentéte esetén beavatkozik és eldönti, hogy az állatnak valóban az a legjobb, amit a tulajdonosa akar vagy gyökeresen más.

Az állatjogi mozgalmak problémája az eutanázia kapcsán

Azok az állatjogi mozgalmak, amelyek azért harcolnak, hogy az élő állat egyes országokban jogilag ne legyen dolog vagy legalábbis ne a dolgokra vonatkozó szabályokat alkalmazzuk rájuk, ennél a pontnál szokták elveszteni a követeléseikkel kapcsolatban a realitás talaját. Ha egy állat már nem dolog, hanem majdnem személy a jog tükrében, akkor akaratát valahogy ki kell fejezze. Nem lehet fölötte tulajdonjogot gyakorolni és kell valaki, aki – a tulajdonosa helyett már – a gondozója vagy pártfogója vagy más megnevezésű személy ellen is fellép. Ez olyan bonyolult, kivitelezhetetlen és a gyakorlati életben megvalósíthatatlan eljárásokat és szemléletet kíván, hogy valós realitása az ilyen követeléseknek nem lehet.

Nincs tehát arra hivatott hatóság például, miután meghallgattunk egy-több állatorvost szakmai szempontból, amely rászorítana minket az eutanázia radikális és visszafordíthatatlan beavatkozására, ha a szakember egyértelműen azt javasolja, de mi nem akarjuk meglépni. Ez részben abból adódik, hogy a jog feltételezi a legjobb hozzáállást és szemléletet. Mivel nem abból indul ki, hogy ha valaki állatot tart, mi az a lista, amit feltétlen meg kell követelni tőle tűzön-vízen át, hiszen már az ókori római jogban is ismert volt (elnézést, ha durva a párhuzam) a rabszolgák legjobb körülmény között tartása, hiszen a rosszul tartott rabszolga nem hozott hasznot.

Az eutanázia jó vagy rossz döntés?

Az érdekellentét mint elemzendő helyzet és annak eldöntése, hogy az állat szempontjából „jó” vagy „rossz” döntést hoztunk-e meg, kívül esik a jog érdeklődésén és ingerküszöbén bizonyos fokig. Ha ez valamifajta cselekvésben vagy mulasztásban megfogható, akkor természetesen lehet bűncselekmény és felléphet az állam. Azonban irreális azt elvárni, hogy minden súlyosabb betegségben szenvedő állat mellett már a tulajdonosi döntéshozatali folyamat alatt állandó kontrollt gyakorolhat egy állami szereplő. Az is érdekes kérdés önmagában, hogy büntetőjogi jellegű mulasztásfogalom-e a döntés halogatása vagy a döntés elhagyása? Nehéz kérdések ezek még jogászi szemmel is, sőt elsősorban nem is jogkérdések egy adott büntetőeljárásban, hanem szakkérdések, amelyekre igazságügyi szakértő keresi a választ. Meddig lehet reálisan halogatni egy döntést érzelmi alapon? Egy-két nap gondolkodási idő még belefér a szenvedő állatnál, de egy hét már nem?

Az állatorvosnak nincs feljelentési kötelezettsége

Az állatorvosnak nincs feljelentési kötelezettsége a közkeletű vélekedéssel ellentétben azzal kapcsolatban, hogy a súlyos állapotú, eutanizálásra javasolt állat tétlen gazdájával szemben fellépjen. Ezt saját magának kell eldöntenie, hogy erkölcsi kötelességének érzi-e, illetve mondjuk ki őszintén, rongálja-e a praxisa hírnevét azzal, hogy a későbbiekben esetleg „saját ügyfelét jelentette fel az állatorvos” mocskolódó cikkeket olvasson például az interneten vagy más támadásnak tegye ki magát. A szakember tanácsa ellenében meghozott vagy meghozni elmulasztott tulajdonosi döntések általában jellemzően a már említett – súlyos betegen, kezeletlenül szenvedni hagyás mint állatkínzás – bűncselekmény miatt indított büntetőeljárásokban jelenhetnek meg. De ez mindig utólagos felelősségre vonási forma. Adott folyamat lefolyásánál kevés a beavatkozási esély (az ilyen sztorik általában akkor robbannak ki, amikor valaki felfedezi az elpusztult állatot és igazságügyi szakértő megállapítja, hogy akár hosszú hónapokat szenvedhetett előrehaladott daganatos vagy más fájdalmas és visszafordíthatatlan betegségben).

A jog az erkölcs minimuma. A jogszabályok azok a minimumszabályok, amelyekkel egy társadalom még éppen hogy elkaristol. Azonban az emberekkel szembeni elvárások ettől nyilván minőségileg és mennyiségileg is jóval többek. Ennek a keretét és tartalmát az erkölcs és az etika jelöli ki. Ehhez viszont olyan „lelki állam”, illetve „lelkiismereti felelősségre vonási rendszer” tapad, amit alapvetően az emberek különböző egyházakban vagy egyház nélküli istenhitben vagy valamilyen felsőbbrendű lényben vagy az élet tiszteletében és szeretetében találnak meg. De legegyszerűbben nevezhetjük a jószándékú emberek lelkiismeretének. Ez sajnos manapság sokaknak nem sajátja, hogy tudatlanságból vagy érzelmi tompaságból, nyilván egyedi megítélés kérdése.

Az állatvédelmi törvény és az eutanázia 

Az állatvédelmi törvény két helyen szabályozza az eutanáziát. Az állat életének megengedett módon történő kioltásánál arról beszél, hogy a legkisebb szenvedés okozásával és a faj adottságainak figyelembevételével történő gyors és szakszerű életkioltásról kell gondoskodni. A faj adottságainak ismerete olyan triviális kérdésekre is kiterjedhet, minthogy a tengeri emlősök sokáig képesek visszatartani a levegővételt, így az altatási szakasznak teljesen más metóduson kell alapulnia, mint a szárazföldi emlősöknél. De egészen bonyolult kérdésekig is elmehet természetesen.

A másik fontos alapvetés az állatvédelmi törvényben, hogy az állat életét elfogadható ok vagy körülmény nélkül kioltani nem szabad. Jelenleg elfogadható ok az élelmezési célú vágóállat leölése, a prémtermelés miatt tartott szőrmés állatok leölése, illetve többek között a gyógyíthatatlan betegség vagy sérülés miatti eutanizálás. Kutyánál és macskánál az élelmezési cél és a prémtermelés nem elfogadható indok. Az állatok eutanizálásával kapcsolatban a jog mellett komoly szerepet kell kapjon a pszichológia tudományterülete.

A motiváció rendkívül érdekes

Nagyon érdekes azt elemezni például, hogy mi lehet egy állatvédelemben tevékenykedő személy valós motivációja. Természetesen nem azokra a propagandajelszavakra gondolok, amelyek honlapján vagy gépkocsiján vagy ruházatán vagy máshol fellelhetőek. Valódi motivációja vajon már az állatvédelmi tevékenysége megkezdésekor megvolt vagy időközben alakult ki, esetleg alakult át? Mennyire torzította személyiségét, mennyire tudta és tudja feldolgozni, hogy a súlyos sérült, menthetetlen állatokat az ő kezébe adva szabadulnak a polgárok a további felelősség alól, miközben ő van mellettük az utolsó úton?

Ő néz a szemükbe, ő simogatja őket utoljára a végzetes injekció előtt? Vajon mennyiben terhes vagy éppen élvezetes tevékenység valakinek élet-halál urát játszani? Évente akár több száz állat életéről és sorsáról dönteni? Idővel könnyebbé vagy nehezebbé válik-e ez a döntéshozatal? Kell-e egy állatvédőnek sikeres magánélet, karrier, anyagi és más jellegű biztonság? Megbízható hátország, privát stabilitás vagy mindezek mellett vagy helyett élhet-e napról napra azzal a mentalitással, hogy „de hát ezeknek az állatoknak nincsen más”?

Az indokolt eutanázia elutasítása és az állat szenvedni hagyása összefügg-e az állatvédő messiás-komplexusával vagy bigott vallásosságával. Ahol az élet szentsége mindenek felett áll és felülírja a józan észt is? Nincs-e az állatvédelemben tevékenykedőnek kiterjesztett Münchausen-szindrómája akkor, amikor tudatosan megbetegíti, legyengíti vagy nem engedi megerősödni, ezáltal állandó kontroll alá helyezi a szeretett élőlényt? Annak érdekében, hogy örökre magához láncolja és gondoskodhasson róla.

Kemény kérdések ezek, amelyek rengeteg állatvédőt, de hétköznapi állattartót is érintenek. Olyan kérdések ezek, amelyekben valaki önmagával kapcsolatban szükségszerűen nem lát objektíven. Évek óta visszatérő követelés az állatvédő szervezeteknél önkénteskedők képzése. Az állattartókkal kapcsolatban a más országokban már régebb óta alkalmazott kutyajogsi és más kötelező oktatások előírása. Fontos lenne legalább az állatokkal nagyobb számban foglalkozók számára valamifajta pszichológiai felmérés, illetve a folyamatos pszichológiai támogatás munkájuk során akár abban, hogy hogyan lehet életről-halálról felelősen dönteni, és a meghozott döntés után a halállal kapcsolatos gondolatokat egészségesen feldolgozni.